Kivándorlók kedvenc mondatai

Amióta készülünk Ausztráliába sok-sok érdekes reakciót kaptunk már a hónapok során. Volt néhány pozitív is, de lássuk be, valamiért a legtöbben titkon mégiscsak azt remélik, hogy nem fog ez nekünk összejönni és bíztatóbbnál bíztatóbb kommenteket kapunk.

A kedvenceim, amiket szerintem a legtöbb kiutazó hallott már legalább egyszer:

1. Ott sincs kolbászból ám a kerítés!

Tééényleg? Nemmondod! Milyen szerencse, mert amúgy sem eszünk húst, mondanám ilyenkor legszívesebben.... Pedig mi úgy megyünk ám ki, hogy azt hisszük, hogy ott ölünkbe hullik majd minden, ingyen ház és kocsi vár kiérkezésünkkor és nem is kell ottan dolgozni sem.... Mert amúgy mi itt sem csinálunk ám semmit,szóval könnyen megszokjuk majd.

2. Milyen szerencsések vagytok!!!

No, hát ez a személyes kedvencem, amit ha meghallok, gyorsan el kell számolnom 10-ig magamban, nehogy emberünk torkának essek egy arra alkalmatos éles célszerszámmal.
Mert ugye ez az Ausztráliába kivándorlós dolog úgy zajlik, hogy beledobják a neveket egy kalapba, és ha kihúzzák a tiedet, már mehetsz is. Nincs emögött a dolog mögött 2 éves tervezgetés, számtalan álmatlan éjszaka, 30éves fejjel kitanult új szakma, heti 1-2 angolóra 20hónapja, emberfeletti spórolás és áldozatok.
Ez csak úgy megtörténik velünk és semmit sem kellett tennünk érte, mert mi olyan szerencsések vagyunk.

3. Szegény macskát kiteszitek ekkora útnak? Ez állatkínzás! Ráadásul nagyon drága is. Miért nem hagyjátok inkább itt?

Valóban az sokkal egyszerűbb megoldás lenne. Nekünk. De mi azok az elvetemült fajták vagyunk, akik a macskájukat gyerekükként szeretik. Drága kérdező, te itthagynád a gyerekedet, csak mert macerás és drága a kiutazása?
Melyik a nagyobb állatkínzás, ha 27 órát utazik egy szállítóketrecben, és utána még 10 évig velünk él, vagy ha itthagyjuk, mint egy megunt ruhadarabot, 9 évesen új emberekhez kerül és rájön, hogy akiket a világon a legjobban szeret azok elhagyták, csak mert úgy volt nekik kényelmesebb?
Nálunk az, hogy itthon hagyjuk soha nem is volt opció, számításba se került. Ha nem vihetnénk magunkkal, akkor nem mennénk ki. Mert 9 éve felelősséget vállaltam érte és mert a férjem mellett őt szeretem kerek e földön a legjobban. :)

4. Jól meggondoltátok ezt? A Pistáék/Julcsiék/Mariék is hazakényszerültek jönni olyan nehéz volt kint, és most semmijük sincsen!

Mert nyilván mi ugyanazok az emberek vagyunk, teljesen egyforma szakmai tudással, habitussal, angol tudással és anyagi háttérrel. Tehát ha Pistáéknak/Julcsiéknak/Mariéknak nem sikerült, akkor ebből logikailag teljesen egyértelműen és biztosan következik, hogy nekünk sem fog. Csak azt nem értem, minek is próbáljuk meg egyáltalán?!

5. Egy igazi magyar sosem hagyná el a hazáját!

Hát akkor mi nem vagyunk igaziak. Úgy érzem drága hazámnak nem igazán sikerült érdemben túl sokat tennie értem az elmúlt 28 évben, így azt gondolom, hogy nem szeretném feláldozni érte az életem.
Nem, annyira közel sem szeretem a hazámat, hogy pesszimizmussal körülvéve, a minden téren megnehezített mindennapokban, a lelkemet kidolgozva éljem le a maradék 60 évet évemet, csak azért, hogy a végén elmondhassam a mellemet verve, hogy én bizony kitartottam, igazi magyar vagyok.
Magyar vagyok, de nem hülye.